Nagyon jó dolog kismamának lenni. Nekem hál’istennek kétszer is megadatott az a boldog, várakozással teli időszak átélése.
Amikor érzed – érzitek egymás rezdülését.
Borira vártunk. Sokat vártunk. S mikor jött a hír, hogy úton van, Szilvi szinte azonnal hívott, hogy fotóznunk kell majd. Mikor már kicsit jobban látszik, aminek látszódnia kell.
Aztán a telefonhívás utáni hetek, hónapok nagyon gyorsan pörögtek. Sok helyen fotóztam, sokfelé vitt a gépem, de mikor Szilvi hívott újra, hogy itt az idő, menjünk fotózni, nagyon vártam.
Őrülten meleg volt. Örültem is, hogy az utolsó percben mégiscsak úgy döntöttünk, hogy ne szabadtérre menjünk – legalábbis ne egész fotózás alatt – hanem felét stúdióban, felét kint örökítsük meg.
Így lett változatos és nagyon vidám a sorozat.
Vidám, hiszen ott volt Marci, az apuka is, aki hozta önmagát és a hanyag eleganciáját.
De jó is volt veletek örülni. Veletek várni.
Bori pedig már kibújt. Itt van a maga csodájával és gyönyörűségével.
S bár a fotózást annyira élvezte, hogy szinte egy percre sem akart elaludni, mi nem késlekedtünk és azonnal fotóztunk meghitt Apa puszit, ölelős Anya puszit és hármasban átkarolós fotót.
Marci ötlete persze újra sírva röhögős pillanatokat okozott mindenkinek: Tegyünk Bori kezébe “A reggelit az ágyba kérem” zsetont.
Vicceltek? – mondtam. De már azonnal kattintottam a fényképezőt.
Azt hiszem, lesz mit mutogatni az Esküvődön, Bori.
A végére azért csak kipurcant a Kicsi lány.
