Tavasz volt. Sokáig készültünk rá. Aztán végre meglett a dátum. S onnantól kezdve hihetetlenül felgyorsultak az események. Timi és Én. Én és Timi. Tudtam, hogy jó páros leszünk. De ez a fotózás még annál is jobb volt, mint amit elképzeltem.
Inspiráció talán az egyik legfontosabb, hogy jó fotósorozat szülessen. Ha fel vagyok pörögve, nagyon rá tudok hangolódni a még el sem készült fotókra. S mi kell nekem, hogy inspirálódjak? A Modell – megvolt. A helyszín – én szereztem, nagyon akartam, így hát az is megvolt. A hozzáállás mindkettőnk részéről, hogy ebből a sorozatból márpedig nagyon jó anyag lesz – megvolt.
Hát még ha naponta több tíz ötletet és példa fotót kapok, hogy “na még ilyet is”, “meg ezt meglehet?”..és hasonlók.
Timi ezekkel bombázott a fotózás előtti napokban. Ez persze engem is felpörgetett és elindított az ötletelés – most nem is annyira rögös – útján.
Mire eljött a fotózás napja addigra szinte minden a fejemben volt.
Ehhez még hozzájárult, hogy Timi egy bőröndnyi ruhával érkezett. Lelkes volt. Felpörgetett és gyönyörű.
A ruhák, kellékek válogatása eszméletlen jó. Ilyenkor picit én is izgulok, hogy tényleg minden szett, nyaklánc, karkötő a helyére kerüljön.
Belevágtunk. Jött az első szett. Aztán csökkentek a ruhadarab számok. Timi mindent akart. Minden szettet, a lehető legtöbb variációban. S mindent úgy csinált, ahogy mondtam. Hiszen mint az elején kitértem rá: tudta, hogy a fotós inspirációja nagyon fontos. Minden percét élveztem a fotózásnak. El is tartott vagy úgy 4 óráig!
Azt csináltunk, amit és ahogyan akartunk. Nem voltak kötöttségek, idő nyomás, se olyan, hogy “na ezt nem csinálom”.
Ruhák, pózok, jó kedv – Timiből csak úgy áradt. Az már csak non plusz ultra volt aznap, hogy hét ágra sütött az első tavaszi napocska, csak úgy ömlött be a lakásba a fény. A fény, mely alap egy természetes fénnyel teli fotózáson.
S hogy mit hoztunk össze? Íme…
