Azon szerencsések közé tartozom, akiknek vannak olyan fotózásai, amikor tényleg alkotói szabadságot élvezhetek. Nem csak azért, mert én úgy akarom, hanem azért is, mert a modell is úgy akarja.
Igyekszem megtalálni azokat a modell csajokat, akik úgy állnak hozzá egy jó fényképhez, ahogy én: szinte mindent, egy jó képért.
Viki is ilyen. Mindig is ilyen volt. S most újra kameráim elé került.
Korábban 5 évvel ezelőtt fotóztam őt, szintén ősszel. Úgy tűnik, valamiért az ősz a mi közös évszakunk.
Tavasszal beszélgettünk először arról, milyen jó volt annak idején Az A fotózás, mennyit röhögtünk, mennyit poénkodtunk, s milyen jó lenne majd megismételni. Akkor még – tavasszal – azt gondoltuk, valahol majd nyáron, a kánikulában kimegyünk a Rómaira és ott akár sportosan bikinis, akár csak bikinis képeket készítünk a bombatestű Vikiről. Igen, bombatest, bombanő, s mégis szeretem, hogy Viki szemérmes.
Aztán ahogy teltek a hónapok, már beőszült (mármint az idő) és azt mondtuk: most vagy soha. Csináljunk végre vadállat fotókat. Találtam egy nagyon profi műtermet – régóta meg akartam nézni – ahova mikor beléptem, megcsapott a kreativitás cunamija. Annyi fal, annyi fény, annyi lehetőség, hogy az biztos, hogy ide még visszatérek. Nagyon tetszik a hely.
S hogy milyen volt Viki a kamerák előtt? Szexin szemérmes, ahogy mondtam. Sokszor kellett úgy instruálni, hogy szeresse a kamera.
Viki drága! Hidd el végre, hogy Bomba nő vagy! Mikor fotózunk újra?
